A köszvényes alku

A tiszttartó minden egyes lépcsőfoknál nyögött egyet, s mire a szekér mellé ért, az arca már a bíborvörös és a hamuszürke különös keverékében játszott. Szúrós tekintetével végigmérte a lány portékáját, majd megállt a piros viasszal lezárt tégely előtt.
– Mi ez a máz, leányzó? Csak nem újabb haszontalan kotyvalék a hegyvidékről? – horkantott fel a hivatalnok, miközben óvatosan a jobb sarkára nehezedett.
– Jaj, tekintetes uram, szentségtörés lenne így nevezni ezt a kenőcsöt! – hajolt meg Mirella mélyen, miközben hangjában a leghuncutabb áhítat bujkált. – Ez a ritka hegyi gyógynövényekből és kecskevelőből főzött balzsam a legmakacsabb csúz és köszvény egyetlen ellenszere. A császári udvarban is aranyat érne, de én kifejezetten az ilyen méltóságos urak segítésére tartogattam.
A tiszttartó szeme felcsillant a gyógyulás reményétől. Kapzsi ujjai már nyúltak is az agyagtégely felé, ám amikor túl közel lépett a bakhoz, Borda egy halk, de annál mélyebb horkantással jelezte a határokat. Az uraság hirtelen megtorpant, és zavartan simította végig selyemköntösét.
– És... mennyit kérsz ezért a szentmázért? – kérdezte, miközben hüvelykujjával a szorosra húzott erszényét tapogatta.
– Három ezüstgaras, s hozzá egy pecsétes vásári engedély, hogy a szekerem bántatlanul állhasson a főutcán – felelte Mirella elbűvölő mosollyal, pontosan tudva, hogy az elkeseredett úr az egész vagyonát odaadná egyetlen fájdalommentes lépésért.