A tiszttartó lépcsője

A kerekek egyenletes zörgése hamarosan a vásártér szélén álló fahíd dobbanásaira váltott. A nap már meleg, narancssárga fényt szórt a tarka sátrak kúpjaira, ahol a korán kelt kofaasszonyok és gyanakvó kalmárok épp a portékáikat rakosgatták ki.
Mirella ügyesen manőverezett a mészárosok sora mellett a legkedvezőbb sarok felé, éppen a tiszttartó cifraságos hivatala elé. Ott állította meg a szekeret, ahonnan a leginkább szem előtt lehetett az epekedő uraságoknak.
– Na, Borda, itt az ideje felvenni a legjámborabb ábrázatodat – suttogta a lány, miközben behúzta a féket. A fekete eb erre csak egy gúnyos horkantással válaszolt, de szigorúan kihúzta magát a bakon, mint egy birodalmi őrszem.
Mirella gyors mozdulatokkal elrendezte a ládákat. A finom kelme rejtett rekesze fölött most kóc és száraz kamillavirág illatozott, a pult tetején pedig büszkén sorakoztak a csinos, mázas agyagtégelyek.
Nem kellett sokat várniuk. A hivatal faragott tölgyfa ajtaján megjelent a tiszttartó görnyedt, selyemköntösös figurája. Egyik kezével a combját szorongatta, s fanyar pofával, szemmel láthatóan sajgó lábbal sántikált ki a lépcsőfokokra.
Mirella ajkán halvány, alázatosnak tetsző, ám mélyen csúfolódó mosoly suhant át. Előhalászta a legszebb, piros viasszal lepecsételt tégelyt, s türelmesen várta a pompás áldozat közeledtét.