Szekér a dűlőúton

Mirella halk füttyentéssel intett Bordának, s a fűzfák takarásában gyors léptekkel visszatértek a vásártér szélén rejtőző szekérhez. Az alkonyati árnyak már megnyúltak a fák között, a kordély körül pedig még teljes volt a csend. A lány gyanakvóan nézett körül, mielőtt átvizsgálta volna a rakteret: a finom posztó bálái sértetlenül lapultak a dupla fenék sötétjében, felettük csupán néhány köteg olcsó kecskeszőr és ócska gubanc hevert a gyanútlan szemek megtévesztésére.
– Na, öregem, ideje útra kelni, mielőtt a fináncok felébrednek a délutáni kábultságukból – mormolta Mirella, s könnyed mozdulattal simított végig a ló sörényén.
A tiszttartó pecsétes papirosa ott lapult a kebelében; ha útközben mégis megállítaná őket egy buzgó hajdú, a csodaszert vásárolt úr védelme elegendő lett volna a gyanú eloszlatására. Ám a lány nem bízott semmit a vakszerencsére: a járatlan dűlőutat választotta, teljesen elkerülve a vámszedők kunyhóját.
Borda éberen szimatolt a kerék mellett, miközben a szekér halkan megindult a süppedős avarban. A kerekek alig csikordultak, ahogy maga mögött hagyták a vásártér utolsó fényeit. Az út szélén didergő kis koldusfiú lépett elő a bokrokból; Mirella meleg mosollyal nyúlt a táskájába, s egy markolatnyi aszalt szilvát nyomott a gyerkőc tenyerébe.
– Szaladj haza, kicsim, s ha bárki kérdi, nem láttál itt senkit – suttogta gyengéden. A fiú bólintott, és elenyészett a homályban.
Mirella elégedetten fogta szorosabbra a gyeplőt. A gázló hűs párája már érződött a levegőben, a mészégetők kunyhóinak füstje pedig biztonságos fedezéket ígért az éjszakai átkeléshez.