Hűs habok között

A kordély zökkenőmentesen gördült le a lankás dűlőn, ahol a mészégetők kemencéinek fanyar, meleg füstje már beborította az utat. A fák törzsei között itt-ott felsejlett a kihunyó parázs vöröses fénye, de a kunyhók körül csend honolt. A nehéz fizikai munkában elfáradt mészégetők már rég nyugovóra tértek, így a környék teljesen néptelennek tűnt.
Mirella intésére Borda megállt a sűrű fiatalos szélén, a lány pedig nesztelenül leszállt a bakról. Megpaskolta a ló nyakát, majd a sekély patakpart felé lépkedett, hogy saját szemével győződjön meg a gázló állapotáról. A tavaszi áradások néhol kimosták a medret, ám a mészégetők által ideterelt lapos kövek még mindig biztos alapot nyújtottak a kerekeknek. A víz alig érte volna el a tengelyt, s a hűs pára kellemesen hűsítette a lány arcát.
– Kiváló – suttogta Mirella, miközben visszalépett a szekérhez. – Egyetlen buzgó hajdú sem sejti, hogy ezen a saras csapáson próbálkozunk.
A fekete kutya halkan felmordult, s fülét hegyezve a túlsó part sötétjébe kémlelt. Csupán egy kóbor őz riadt meg a közeli bokrokban, s surrant el a fák közé. Veszedelemnek nyoma sem volt. Mirella megragadta a gyeplőt, s óvatosan a víz szélére kormányozta a jószágot. A szekér kereke halk csobbanással merült a habokba, s a dupla fenéken rejtőző finom posztó zavartalanul haladt tovább a túlpart felé.