A túlparti csend

A víz meglocsolta a felniket, de a gázló lapos kövei szilárdan megtartották a nehéz kordélyt. A ló magabiztosan kapaszkodott fel a túlsó part meredekebb, saras rézsűjén, s a kerekek halk csikordulással hagyták maguk mögött a patak medrét. Mirella egyetlen pillanatra sem engedte el a gyeplőt, míg a szekér teljesen ki nem ért a szárazra, az árnyas fák oltalmazó sötétjébe.
Borda a partra érve alaposan megrázta magát, szőréről apró szikrákként fröccsent szét a hűs vízcseppek sora. A fekete kutya fülét hegyezve nyomban a kordély elé ügetett, hogy az éjszakai vadcsapást kémlelje. Az erdő csendjét a mészégetők távoli kemencéinek pattogása már alig bontotta meg, a fojtott koromillat lassan elenyészett a fenyves friss, gyantás levegőjében.
A lány a sűrűbb fiatalos védelmében egy pillanatra megállította a jószágot, és a kordély aljához hajolt. Begyakorolt, gyors mozdulattal nyúlt a kettős fenék rejtett reteszéhez. Végighúzta ujjait a finom, sűrű szövésű posztóbálákon: a viaszos vászon borítás megtette a magáét, egyetlen csepp víz sem érte a féltve őrzött portékát.
– A szerencse s a lapos kövek ma velünk voltak – suttogta megelégedetten, miközben megveregette a ló párálló nyakát. – Most már csak a domb mögötti kerülőutat kell elérnünk, mielőtt a hajnal első fényei felfednék a nyomainkat.
Borda halk horkantással jelezte, hogy a csapás szabad. Mirella lágyan megrántotta a gyeplőt, s a szállítmány csendben gördült tovább a sötét erdei út mélyébe.