Köd a fenyves felett

A fenyves sűrűjében a kerékzörgést teljesen elfojtotta a vastag avarszőnyeg. A szekér szinte hangtalanul gurult felfelé a dombvidék felé vezető avas vadcsapáson, miközben az éjszakai hűvös pára lassan beült a fák közé. Mirella magabiztosan tartotta a gyeplőt; fejében már a környékbeli szegénytelepek képe lebegett, ahol a rejtett posztóbálák hamarosan meleg ruhává változnak a fázós gyerekek vállán.
Borda néha vissza-visszanézett, fekete bundája szinte egybeolvadt az árnyakkal. A kutya egy öreg, kidőlt bükkfánál megtorpant, s orrát a nyirkos kéreghez nyomta. Nem morgott, csupán a fülét billentette hátra, jelezve, hogy a környék teljesen kihalt – sem patkócsattogás, sem az adószedők lámpásainak fénye nem zavarta meg a rengeteg nyugalmát.
– Helyes jószág – suttogta a lány halk mosollyal, s egy picit megeresztette a gyeplőt. – A tiszttartó uraság most biztosan az ivóban melegíti a köszvényes lábát, s azt hiszi, a főúton próbálunk átcsúszni a portékával.
Ahogy elérték a dombhát gerincét, a fák ágai között felbukkant a völgy felett lebegő ködfátyol. A hegyi szellő friss borókaillatot hozott a magaslat felől. A túlparti csend, amely kezdetben feszült várakozást hordozott, mostanra a legbiztosabb szövetségesükké vált. Mirella elégedetten paskolta meg a ló marját: a nehezén túl voltak, s a rejtekút biztonságos sötétje egyenesen a céljuk felé vezette a szállítmányt.