Újra a csillagok alatt

A meredek kaptató végén a fojtogató barlangi nyirkosságot végleg felváltotta a fák vizes leveleinek illata. Borda haladt legelöl, széles vállával szinte utat törve a sűrűsödő borostyánindák között, amelyek hálószerűen fonták be a járat kijáratát. Egy utolsó, erőteljes lökéssel félretolta a nehéz, korhadó fatuskót, és a vándorok előtt feltárult a csillagos égbolt szabad tágassága.
Egy elhagyatott, omladozó kőakol mellett léptek ki a felszínre. Bandi megkönnyebbülten fújta el a fáklyát, aminek füstje vidáman kanyargott a hűvös éjszakai szélben. Az idős asszony térdei megremegtek a friss fuvallattól, de Mirella azonnal ott termett mellette, és puha, meleg gyapjúkendőt terített a vállára, miközben halkan, bátorítóan duruzsolt a fülébe. A biztonság érzése mindannyiukra jótékonyan hatott, ám a pihenés ideje még nem érkezett el.
– Nézzétek, friss keréknyomok – mutatott Bandi a sárga agyagba mélyedő barázdákra, amelyek az erdőszél felé kanyarodtak.
Borda leguggolt, ujjait végighúzta a nedves földön, majd sokatmondóan Mirellára nézett. A nyomok nehéz szekértől származtak, és nem voltak pár órásnál idősebbek. Az erdő sűrűje felől halk lónyerítés hallatszott, ami óvatosságra intette a kis csapatot. Úgy tűnt, a szabadságba vezető ösvény korántsem olyan néptelen, mint remélték, de a vándorok készen álltak arra, hogy túljárjanak bárki eszén, aki az útjukat állja.