A túlparti ösvény

Borda intett, majd határozott léptekkel átkelt a fapallón. A nehéz tölgyfa meg sem rezzent alatta, mintha az ő súlyára méretezték volna. A túloldalra érve visszafordult, és kinyújtotta hatalmas kezét a többiek felé.
Mirella bátorítóan megszorította a reszkető idős asszony kezét, s lágy szavakkal kísérte át a pallón, miközben Bandi a fáklyával az útjukat világította meg. A patak zúgása alattuk visszhangzott, hűvös permetet szórva rájuk, de az asszony Mirella segítségével hamar átért Borda várakozó karjaiba. Bandi és Mirella már szinte átlibbentek a dübörgő víz felett.
A túloldali járat meredeken emelkedett, s a falakon már a kinti világ friss, földszagú fuvallata köszöntötte őket. Bandi az emelkedő alján megtorpant, s a fáklyát a sziklafal felé tartotta. Egy apró, kézzel vésett ábra derengett a sötétben: a pásztorjel pontos mása a pergamenről.
– Úgy tűnik, a pásztorok nemcsak a nyájat, de a szabadság útját is jól ismerték – jegyezte meg Mirella halk, derűs hangon.
Borda elégedetten bólintott, és elindult felfelé a tiszta levegő irányába, maguk mögött hagyva a mélységet.