A kőbe vájt lépcsősor

Ahogy beljebb nyomultak a dohos, szűk folyosón, a fáklya imbolygó fénye szilárd, kézzel megmunkált kőfalakat világított meg. A távoli zúgás percről percre erősödött, és a hűvös levegőben tisztán lehetett érezni a friss víz illatát. Néhány tucat lépés után a járat hirtelen kinyílt: egy tágasabb sziklaüregbe érkeztek, ahol a lábuk alatt megszakadt a vízszintes talaj.
Egy meredek, sziklába vájt lépcsősor vezetett a mélybe. Borda megállt a szélén, és magasra tartotta a fáklyát. A narancssárga lángok fénye egy sebesen rohanó, keskeny föld alatti patak habjain csillant meg. A habzó víz felett egy vastag, ódon tölgyfagerendából ácsolt palló ívelt át, amelyet az évszázadok során a pára ugyan megfeketedett, de még mindig rendületlenül állta a sarat.
– Na, ezt nevezem én igazi mestermunkának – morogta Borda elégedetten, majd óvatosan ránehezedett a fagerendára. A palló meg sem nyikordult a hatalmas termete alatt.
Bandi előreosont, és izgatottan kémlelte a túloldalt. A fénysugár ott egy széles, tiszta kijáratot mutatott, amely finoman emelkedett felfelé. Mirella gyengéden átkarolta az idős asszony vállát, és lépésről lépésre kísérte le a nedves fokokon. A zord szurdok veszedelmei már végleg a hátuk mögött maradtak, s a járat túloldalán a szabadság várta őket.