Újabb vevő a pultnál

A szegény asszony hálás tekintetét maga mögött hagyva Mirella visszalépett a szekérhez. A vásári forgatag időközben még sűrűbbé vált, s a kapzsi kalmár csodás gyógyulásának híre úgy terjedt a sátrak között, mint a futótűz. Mirella alig igazította meg a ponyvát, máris egy köpcös, prémszegélyes mentét viselő uraság furakodott az állványok elé, kapkodva szedve a levegőt.
– Tekintetes kisasszony! – lihegte az úr, miközben izzadt tenyerét a meglehetősen teli erszényén nyugtatta. – Azt beszélik, a környék legjobb cseppjei nálad találhatók! Ha a köszvényemet kigyógyítod, arannyal mérem a portéka súlyát!
Mirella szájszegletében megbújt a jól ismert, hűvös mosoly. Egyetlen kacsintással jelt adott Bordának, aki azonnal felvette a szigorú kapuőr pózát a szekérrúd mellett. A lány kényelmesen visszadőlt a fapadon, majd halkan, de sokatmondóan megszólalt:
– Áh, a nagyságos úr köszvénye bizony kényes jószág. De szerencséjére a távoli kolostorok ritkaságából még maradt egyetlen aprócska fiolám... Persze az ilyen holmi nem a köznép vékony erszényéhez van mérve.
Mirella előhúzott a rekeszből egy sötét üvegcsét, ami valójában nem tartalmazott mást, mint tiszta forrásvizet némi csipkebogyólével színezve. Az uraság szeme felcsillant, s habozás nélkül a pultra csapott három fényes ezüstöt, mit sem sejtve arról, hogy a pénze perceken belül újabb rászorulóknál talál majd gazdára.