Ezüst a didergőknek

Alig hogy a pöffeszkedő kalmár elbotorkált a csodaszertől remélt gyógyulás boldog tudatában, Mirella a nehéz erszényt a ponyva alá rejtett titkos rekeszbe csúsztatta. A szája szélén bujkáló maró gúny villámgyorsan elenyészett, amint tekintete a szomszédos bódé mögött gubbasztó kiscsaládra tévedt. Egy rongyos gúnyájú, mezítlábas kislány didergett a szekerek közt átsüvítő hűvös szélben, míg édesanyja fáradtan próbált néhány szál száraz rőzsét eladni a közönyös bámészkodóknak.
Mirella halk füttyel jelt adott Bordának, s a fekete kutya nyomban felpattant a fűből. A lány elővett egy vastag, meleg posztókendőt a szekér mélyéről – éppen abból a szállítmányból, amelyet éjszaka hoztak át a gázlón –, majd egy tisztességes karéj friss kenyeret mellécsapva a didergők felé lépett.
– Nézze csak, jóasszony! – szólította meg a nőt szelíd, gondoskodó hangon, s a kislány vállára terítette a kelmét. – Ez a hűséges jószág itt a szekér mellett nagyon megszerette a kisasszonyt. És mert ma a szerencse is mellénk szegődött, a tekintetes kalmár úr jóvoltából jut egy kevés a legkisebbeknek is.
A nő szeme megtelt könnyel, amint Mirella még két fényes ezüstöt is a tenyerébe csúsztatott. Borda barátságos horkantással bökdöste meg a kislány kezét, feloldva a megilletődöttséget. Mirella elégedetten mosolygott: a kapzsi úrtól elcsalt ezüstök végre a legjobb helyre kerültek.