A vásártér forgatagában

A vásártér szélén, az öreg templomkerítés árnyékában Mirella ügyes mozdulattal állította meg a pónit. A tarka ponyva alól pillanatok alatt előkerült a selyemterítővel letakart kis asztalka, amelyre a kútvízzel és illóolajjal töltött, mutatós üvegcsék kerültek. Borda komótosan elterült a szekér mellett, de éber tekintete egyetlen közeledő csizmát sem tévesztett szem elől.
– Lépjenek közelebb, tekintetes uraim, ne sajnálják a megfáradt tagoktól a keleti bölcsek titkát! – csendült fel Mirella selymes, igéző hangja, s a csalogató szavakra hamarosan odasereglettek a módosabb vásárlók.
Elsőként egy pöffeszkedő, prémes süvegű kalmár állt meg a stand előtt, gyanakvóan méregetve a napfényben csillogó folyadékokat. Az úr szemlátomást nehezen nehezedett a bal lábára, s Mirella éles szeme nyomban kiszúrta a finom posztón át sejthető duzzanatot.
– Csak nem a csúz gyötri a tekintetes urat? – vonta fel szemöldökét Mirella alázatosnak tettetett együttérzéssel, miközben kiemelte a legformásabb üveget. – Ezt a ritka párlatot a távoli tengerentúli szerzetesek párolták. Három csepp a zsibbadó ízületre, s még este táncra perdül a városháza bálján!
A kalmár hiúsága győzött a fukarsága felett: a csillagászati árat hallva ugyan felfortyant, de mikor Mirella igézőn rámosolygott, máris nyúlt a selyemerszényéért. A nehéz ezüstpénzek csilingelve hullottak Mirella tenyerébe, míg Borda a fűben egy elégedett horkantással nyugtázta a gazdája ravasz diadalát.