A völgyi vásár felé

A dűlőút kanyarulatában a bükkös végleg átadta helyét a napsütötte lejtőknek, ahonnan már jól látszott a völgyben nyújtózó kisváros. A távolból tehenek bőgése, korai kakasszó és fapadlós szekerek zörgése keveredett a szellővel, hirdetve, hogy a heti vásár már javában készülődik.
Borda büszkén lépegetett a póni előtt, füleit forgatva a környék neszeire. Veszélynek nyoma sem volt: az erdei járőrök messze jártak, a reggeli frissesség pedig könnyeddé tette a haladást. Mirella a bakon ülve igazította meg tarka kendőjét, majd csintalan mosollyal megkocogtatta a padló melletti kis fadobozt. Abban lapultak a legdrágább csiszolt üvegcsék, tele egyszerű kútvízzel és pár csepp illatos olajjal – a gőgös uraságok csodás köszvényírtóival.
Az út szélén egy korán kelt, fát gyűjtő zsellércsalád pihent meg a szikláknál. A didergő gyerekek tágra nyílt szemmel nézték a cifra ponyvás szekeret. Mirella azonnal megenyhült: megállította a pónit, s a bak alól előhalászott egy kis zacskó aszalt szilvát meg egy puha cipót.
– Ezt vigyétek, apróságok, a vásári forgatagban úgyis hamar megéhezik az ember! – kacsintott a legkisebbre, aki megilletődve szorongatta a váratlan ajándékot.
Borda elégedetten vakkantott egyet, jóváhagyva a gazdája bőkezűségét, majd intett a póninak, hogy folytathatják az utat. Ahogy bekanyarodtak a vásártérre vezető főútra, Mirella kiegyenesedett, felöltve a ravasz vándorárus magabiztos mosolyát. A szegények már megkapták, ami nekik járt, most a gazdag uraságok bukszájának kiforgatása következett.