A bükkös dűlőútján

A kapaszkodó tetején az erdő sűrűje lassan ritkulni kezdett, s a gomolygó párán át végre felsejlett a domboldalba vágott öreg dűlőút. Mirella megkönnyebbülten eresztette meg a gyeplőt: a nehezén már túl voltak, s a hűvös reggeli szél lassan feloszlatta a fák között megrekedt szürkeséget.
Borda elégedetten horkantott a bozót mellett, majd egy mohás tölgyfa tövében elterülő vastag avarrétegre bökött az orrával. Nem veszélyt szimatolt már, csupán a természet ébredező rezdüléseit figyelte. A kistermetű póni komótos léptekkel követte a kutyát, élvezve,hogy a meredek emelkedő után végre kisimult alatta a talaj.
– Ügyes voltál, komám – simogatta meg Mirella a póni nyakát, miközben egy pillanatra lepattant a bakról, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. – A hajdúk most biztosan a meleg kemencék mellett kortyolják a fanyar bort, eszük ágában sincs a nyirkos medernél téblábolni.
A szekér oldalán lógó rézkanna ritmikus koccanása kísérte lépteiket, ahogy a sötét fenyvesből a szelídebb bükkösbe értek. A lány a ponyva alá nyúlt, s ellenőrizte a maradék portékát. A rejtett rekesz kiürült, így már csak a vándorárusok megszokott készlete maradt: pár üveg kesernyés füvesolaj a hiszékeny uraságok köszvényére, s egy kevés szárított gyógyír a rászorulóknak.
Borda halk vakkantással jelzett, amikor a dűlőút szélén feltűnt a völgybe vezető ösvényjelző kő. A nap első aranyló sugarai áttörtek a lombkoronán, s a nyirkos levegő szinte ragyogni kezdett. Mirella elmosolyodott, majd lendületesen visszahágott az ülésre: a szegényeknek szánt kelme már jó helyen pihent, a vásári nap pedig még csak most kezdődött.