Hajnali pára a gázlónál

A fenyves mélyén a hajnali pára még sűrűn ült az avaron, ahogy a kis szekér lassan gördült előre a kanyargós erdei csapáson. Mirella szorosan markolta a gyeplőt, szemeit a fák közé vetve figyelte az ébredező erdőt. Minden egyes roppanás a gallyak alatt fokozta benne az óvatosságot; jól tudta, hogy a kora reggeli órákban a hajdúk vagy a földesúri portyázók is könnyen útra kelhetnek.
Borda feszülten, alacsonyan tartott fejjel haladt a fogat előtt. A fekete kutya fülei néha megrándultak, orra a nyirkos levegőt szimatolta, készen arra, hogy a legkisebb gyanús nesznél figyelmeztesse gazdáját. Mirella egy halk intéssel lassításra intette a pónit, amikor a fák mögött feltűnt a patak csillogó szalagja és a sekély gázló körvonala.
– Csak csendben, Borda – suttogta a lány feszülten, halk, szaggatott hangon. – Átérünk a vízen, s odébb állunk.
A kutya halk, alig hallható morajjal jelezte, hogy megértette, s nem tévesztette szem elől a túlsó part sűrűjét. A víz csobogása szerencsére elnyelte a kerekek halk loccsanását, ahogy a póni óvatosan a sekély mederbe lépett. Mirella még egyszer visszanézett a háta mögé: a mészégetők tisztása már végleg a homályba veszett, s velük együtt a rejtett posztókötegek titka is védve maradt. Amint a szekér kiért a nedves kavicságyból a túloldali emelkedőre, a lány közelebb húzta magához a köpenyét, s éberen terelte tovább a fogatot a hűvös erdei árnyak között.