Csendes elvonulás

Mirella egy kopott pokrócot húzott elő az ülés alól, majd letelepedett a félig nyitott fatároló száraz szalmájára. Borda nyomban követte, s a lány lábához kucorodva terült el, állát a mellső mancsaira hajtva. A csendet csak a patak távoli csobogása és a póni egyenletes, nyugodt abrakolása törte meg. A szellő lágyan mozgatta a fenyők ágait, de semmi sem utalt arra, hogy a környéken kíváncsi szemek figyelnének.
A lány megsimogatta a kutya sűrű, sötét szőrét, s halkan kuncogott maga elé. Arra gondolt, mekkora öröm és meglepetés éri majd a mészégetők családjait, amikor a reggeli műszak előtt rábukkannak a puha, meleg posztókötegekre. Nem kellett magyarázat vagy papiroson átadott ajándékozási levél: az itt élők pontosan tudták, ki törődik velük a zord hegyi telek előtt.
Amikor a horizont szélén a sötétség szürke derengésbe fordult, Mirella már nem várta meg a kakasszót. Nesztelen mozdulatokkal keveredett fel a szalmából, megigazította a póni hámját, s egyetlen intéssel jelt adott Bordának. A fekete kutya némán ugrott a szekér mellé, miközben a lány óvatosan kiterelte a fogatot a kunyhók árnyékából.
Úgy távoztak, ahogyan érkeztek: mint az éjszakai szellő, amely csak melegséget hagy maga után. A szekér kerekei alig surrantak a harmatos füvön, míg a tisztás lassanként elmaradt a fák mögött.