Ezüst a zsebben

Mirella a mentés úr tenyerébe nyomta a sötét üvegcsét, s mézes-mázos hangon még hozzáfűzte a szigorú utasítást: naplementekor pontosan három cseppet kell belőle meleg kecsketejbe csöpögtetni, különben a varázs azonnal elenyészik. A köpcös uraság buzgón bólogatva, szinte áhítattal szorította magához a csodaszert, majd a tömegbe vegyülve elsietett, rettegve attól, hogy valaki elhalássza előle a drága portékát.
– Remélhetőleg a kecsketej legalább a gyomrának jót tesz – kuncogott Mirella halkan, miközben a három csillogó ezüstöt a szoknyája rejtett zsebébe süllyesztette. Borda egy elégedett horkantással felelt, de éber tekintete egyetlen pillanatra sem lankadt: a vásári forgatag szélén lébecoló hajdúkat kémlelte szigorúan.
A nap már hanyatlóban volt, sárgás fénye végigsöpört a tarka sátortetők felett. Mirella pontosan tudta, hogy a szerencséjüket nem szabad a végtelenségig kísérteniük; a félrevezetett kalmár vagy a köszvényes uraság hamarosan rájöhet a turpisságra, ha a varázsital nem hozza a várt csodát. Egyetlen lendületes mozdulattal behúzta a szekér ponyváját, és elrakodta a megmaradt üvegcséket.
– Na, Borda, a könnyű ezüstök megvannak, most jön a dolog nehezebbje – suttogta a lány, s a gyeplőt a kezébe vette. A szekér lassan kigördült a vásártér zajából, s a völgy mélye felé vette az irányt, ahol a patakparti mészégetők kunyhói és a csöndes gázló várt rájuk az éjszakai posztószállítás előtt.