Új remény a zsellérsoron

A kordé kerekei halkan suhantak a sáros keréknyomokban, miközben a fűzfák sötét sziluettjei lassan elmaradtak a hátuk mögött. Mirella feszült figyelmét felváltotta a jól ismert, meleg tenni akarás. Ahogy beértek a szegénytelep első, düledező viskói közé, a sötétségből csak a korhadt nádtetők körvonalai bontakoztak ki a holdsütötte éjszakában. Borda feszült sárga tekintete most már nem a veszélyt, hanem a megszokott portákat pásztázta. A fekete kutya halkan fújtatott, jelezve, hogy a terep biztonságos.
Mirella egyetlen könnyed mozdulattal ugrott le a lassan döcögő szekérről, karján a gyógyfüves batyuval. Mihály bátya egy csendes intéssel megállította a lovat a falu szélén álló, félig összedőlt vályogház előtt, amelynek ablaktalan réseiből még a sötétben is áradt a nyomorúságos hideg. Itt lakott az öreg özvegy a három aprósággal, akiket a kapzsi tiszttartó múlt héten még az utolsó fityingüktől is megfosztott.
– Na, nézzük csak, mit hozott a jósors és a tiszttartó úr akarata ellenére való nagylelkűsége – suttogta Mirella, miközben halkan belépett a roskatag kertkapun. Borda hűséges árnyékként követte, széles mancsaival nesztelenül gázolva a harmatos fűben.
A lány nem kopogott, csak halkan megkaparta az ajtó repedezett deszkáját. Amikor a reszkető kezű asszony résnyire nyitotta azt, Mirella nem teketóriázott: a nehéz bőrzacskóból néhány fénylő ezüstöt csúsztatott a megkérgesedett tenyérbe, mellé pedig a köhögést csillapító szárított tüdőfüvet nyomta. Az özvegy szemei elkerekedtek a csodálkozástól, de Mirella csak egy huncut kacsintással intette őt hallgatásra, ujját a szájára téve. Nem kellett ide szó, a visszaszerzett igazság édes íze épp elég volt az éjszakában.