Suttogás a bozótosban

Mirella óvatosan lecsúsztatta a lábát a kordé széléről, lábujjaival érezve a fűvel borított, nedves talajt. A sűrű bozótos jótékony takarásában végre megengedhetett magának egy mély levegőt, bár a szíve még mindig szaporán vert. Gyorsan a szoknyája redői közé nyúlt, és megérintette a nehéz bőrzacskót. A tiszttartótól visszaszerzett garasok épségben megvoltak, szárazon, pont úgy, ahogy a gyógyfüves batyu is.
– Jól van, komám, túléltük a fürdőt – suttogta Mirella, miközben ujjait Borda borzas, még mindig feszült hátába fúrta. A fekete kutya halkan fújtatott egyet, izmai kissé megnyugodtak a lány érintésére, de sárgás szemeivel továbbra is a sötét dűlőutat kémlelte. Farka csak egy aprót rezzent, jelezve, hogy érti a dicséretet, de az éberségéből egy jottányit sem engedett.
Mihály bátya halkan megpöccintette a gyeplőt, és a kis szekér lassan elindult a dűlőút mentén, távolodva a gázlótól és a gyanúsan világító révészháztól. A kerekek halk surrogása a sárban megnyugtató ritmust adott a menetnek. Mirella arcára lassan visszatért a megszokott, huncut mosoly, ahogy a tiszttartó kétségbeesett arcára gondolt, amikor az holnap reggel észreveszi a hiányt. A kapzsi úrnak fogalma sem lesz arról, hogyan tűnt el a zsarolással szerzett vagyon.
– Holnap ilyenkor már a didergő pulyáknak lesz meleg levesük – mormolta a lány, s a sötétben Borda halkan, egyetértőleg vakkantott egyet, mintha csak azt mondaná: ideje sietni.