Árnyak a sötét áramlatban

A kerekek halkan merültek el a hideg, sötét habokban, ahogy a kordé lehúzódott a meredek, sásos partról. A fűzfák nehéz, sötét függönyként borultak a folyóra, elnyelve a holdfényt és a távoli révészház gyanakvó sárgás pislákolását. Mirella visszatartotta a lélegzetét, miközben a víz lassan nyaldosni kezdte a tengelyt. Minden apró csobbanás úgy visszhangzott a fejében, mintha vészharangot kongatnának.
Borda feszülten kuporodott a deszkákon, nedves orrával a lány térdéhez bújva. Mancsai alatt vibrált a hideg áramlat ereje, és bár a rettegés gúzsba kötötte a torkát, egyetlen halk mukkanást sem engedett ki a fogai közül. Csak a hátán felborzolódott szőr és a sötétben villanó, tágra nyílt szemei árulták el, mekkora erőfeszítésébe telik a némaság. Tudta, hogy most egyetlen rossz mozdulat a tiszttartó pribékjeinek karjába sodorhatja őket.
A meder közepe táján a sodrás hirtelen megemelte a kordé elejét. Mihály bátya halkan rántott egyet a gyeplőn, mire a ló megcsúszott a hordalékos agyagon. Mirella azonnal megmarkolta a nedves deszka peremét, miközben másik kezével görcsösen szorította magához a nehéz, érmékkel teli bőrzacskót és a féltett gyógyfüveket. Ha most felborulnak, a zsellérek utolsó reménye is odavész a folyó mélyén.
Végül a kerekek újra szilárd talajt fogtak. A ló megfeszített izmokkal kapaszkodott fel a túlparti, bozótos rézsűre, maga mögött hagyva a fenyegető mélységet. Mirella halkan kifújta a levegőt, miközben Borda is megkönnyebbülten rázta meg magát a sötétben. Sikerült. A feszült révészház őrei semmit sem észleltek a néma átkelésből.