Néma átkelés a fűzfák alatt

A kordé kerekei halkan csikorogtak a nedves homokban, ahogy a sűrű erdőből kiértek a folyóparti gázlóhoz. A távolban, közvetlenül a vízpart mellett álló apró révészház ablakából vékony, gyanús fénycsík szűrődött ki a ködös éjszakába. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben; a ház lakói odabent gyanakodva figyelték a kinti neszeket, ébren virrasztva a sötétben.
Mirella megfeszült a deszkákon, ujjai fehéredtek a nehéz erszény durva bőrén. Félelem marta a torkát, de igyekezett uralkodni magán.
– Állj! – suttogta Mihály bátyának, hangjában fojtott sietséggel. – Ott fény van. Nem alusznak. Figyelnek minket.
Borda halkan, alig hallhatóan moccant meg a lábánál. Füleit hátracsapta, teste megmerevedett a hirtelen támadt rettegéstől. Óvatosan, fogait villantva leste a fák közötti nyiladékot, készen arra, hogy bármelyik pillanatban megvédje társát a leskelődőktől.
– Csak a révész az, vagy már a tiszttartó emberei várnak? – suttogta a kocsis, ujjait rászorítva a gyeplőre.
– Mindegy. Nem kockáztatunk. Kerülünk – vágta rá Mirella röviden, feszülten. Nem engedhette, hogy a visszaszerzett garasok és a gyógyszerek elvesszenek. – Borda, maradj csendben.
A fekete kutya egyetlen halk, egyetértő rezdüléssel húzta össze magát a sarokban. Mihály bátya óvatosan visszafordította a kordét a sötétebb, fűzfákkal borított partszakasz felé, hogy a gyanús ház vigyázó szemeit elkerülve, a mélyebb vízen vágjanak át a túlpartra.