Erszény a sötétben

Mihály bátya nem várt további biztatásra. A gyeplőt finoman megrántva lendületbe hozta a kordét, amely halkan nyikorogva fordult rá a sötétbe vesző erdei útra. A tiszttartó ablakainak sárgás fénye lassan elhalványult a sűrűsödő fák között, s velük együtt maradt lemaradva a részeg hajdúk horkolása is.
Mirella kényelmesen elhelyezkedett a deszkákon, és a nehéz erszényt a tenyerében forgatta. A réz- és ezüstgarasok kellemesen csörögtek a sötétben, akár a legszebb muzsika.
– No, Borda, ezzel a zsákmánnyal a tegnapi orvosságok meg az ennivaló ára is visszaszállt oda, ahová való – jegyezte meg elégedetten, majd megsimogatta a kutya tüskés nyakát. – A zsellérsoron élő pulyák végre meleg levest kaphatnak, s nem kell a jéghideg kunyhókban didergő öregeknek a tiszttartó pálcájától rettegniük.
Borda meglendítette a farkát, s fejét kísérője térdére hajtva figyelte az utat. Orra időnként megremegett, amint a szél áthozta az avar és a hűvös éjszakai pára illatát.
– Hová tartunk most, leányom? – kérdezte Mihály bátya a bakról hátrapillantva.
– A gázló felé, bátyám – felelte Mirella pajkos mosollyal. – Hajnalra ott kell lennünk, mielőtt a tiszt úr felébred, és rájön, hogy a nehéz kincse csak közönséges fenyőforgács.
A kordé egyenletes zötykölődéssel haladt a csillagos ég alatt, maga mögött hagyva az önkényeskedők udvarát.