Neszek a kerítés tövében

Az ajtó halkan csukódott be a megajándékozott özvegy mögött. Mirella gyorsan visszahúzódott a kerítés mellé, ahol a sötétség jótékonyan elnyelte alakját. Borda azonnal mellette termett, feszült teste minden porcikájával a sikátor sötétjét fürkészte. A kutya halkan, alig hallhatóan moccant, fülét hátrafektetve a gyanús éjszakában.
– Pszt, fiú. Nem vagyunk egyedül – suttogta Mirella, miközben a torkában dobogott a szíve. Az éjszaka hidege hirtelen ridegebbnek tűnt.
A szegénytelep sáros sikátora most ijesztően néma volt, de a feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben. A düledező vályogházak ablakaiból nem szűrődött ki fény, mégis érezni lehetett, hogy láthatatlan szemek figyelik minden mozdulatukat a repedezett deszkák mögül. Nem a nincstelenektől féltek, hanem azoktól a besúgóktól, akik pár garasért bárkit feladnának a tiszttartó pribékjeinek.
Mirella intett a kutyának, és lábujjhegyen osonva indultak meg a következő roskatag tető felé. Minden apró neszre – egy száraz gally reccsenésére, vagy a szél füttyére a nádtetők között – megriadtak. Borda sárga szemei villantak a homályban, ahogy óvatosan lépkedett a lány mellett, készen arra, hogy a legkisebb veszélyre is reagáljon, még ha a feszültségtől az ő szőre is égnek állt. Az ezüstök még súlyosak voltak a zsákban, de az igazi teher a lebukás állandó fenyegetése volt ebben a sötét, néma labirintusban.