Kaparászás a léc mögött

A következő roskatag kerítés tövéből hirtelen ütemes, kaparászó nesz ütötte meg a fülüket. Borda azonnal megmerevedett, sötét bundája szinte egybefolyt a korhadt deszkákkal. Mirella visszatartotta a lélegzetét, egyik kezével a kutya nyakát szorította meg, a másikkal óvatosan a táskájában lapuló ezüstök felé nyúlt, készen a legrosszabbra.
A sötétből azonban nem egy fegyveres pribék lépett elő, hanem egy kócos, ijedt gyerekszem-pár villant meg a léc rései között. Egy kisfiú gubbasztott a fagyos földön, kezében vékony fadarabbal kaparva a fagyos sarat. Amikor meglátta a hatalmas fekete ebet, némán próbált még jobban belesimulni a deszkák védelmébe.
Mirella arcán a feszültséget azonnal felváltotta a tőle megszokott, meleg mosoly. Térdre ereszkedett a sárban, ügyet sem vetve a hideg nedvességre, és teljesen figyelmen kívül hagyva az őket körülvevő veszélyt.
– Ne félj, kisöreg – suttogta lágyan. – A kutyusom csak a sötéttől ijedt meg, picit gyáva szegény, azért ilyen feszült.
Borda erre egy halk prüszköléssel felelt, mintha mélyen sértené a rágalom, de feszültsége láthatóan elszállt, farka hegye óvatosan megmozdult a sötétben. Mirella előhalászott egy még langyos pogácsát a tarisznyájából, amit korábban egy kapzsi péktől csalt ki, és egy fényes ezüsttel együtt a fiú fagyos markába nyomta.
– Ezt vidd be anyádnak, ezt meg rágcsáld el gyorsan – kacsintott rá. A gyermek boldog hitetlenkedéssel szorította magához a váratlan kincseket, majd mint egy fürge árnyék, surrant be a közeli roskatag ajtón. Mirella elégedetten állt fel, jelezve hűséges társának, hogy ideje továbbállni a sikátor mélye felé.