Csendes adomány a homályban

A szűkös sikátor kanyarulatában a szél hamar elnyelte a kisfiú megkönnyebbült lépteinek zaját. Mirella elégedetten igazította meg vállán a nehéz batyut, miközben Borda, mint egy éber fekete árnyék, lépésről lépésre kísérte őt a vizes földön. A szegénytelep mélye felé haladva a sárkunyhók és korhadt deszkából tákolt kalyibák egyre szorosabban tapadtak egymáshoz, mintha maguk is a fagyos éjszaka ellen keresnének menedéket.
Néhány lépés után egy elnyűtt ablaküvegen át hunyorgó, gyenge mécsesfényre lettek figyelmesek. A küszöb előtt egy csorba cserépedény hevert a sárban. Mirella jól ismerte az ilyen néma jelzéseket: abban a házban beteg feküdt, s a családnak még ennivalóra sem futotta, nemhogy gyógyírra.
Borda halkan a roskatag faajtónak nyomta az orrát, majd kérdőn pillantott kísérőjére. Mirella nem habozott. Benyúlt a táskája rejtett rekeszébe, s előhalászott egy szárított gyógynövényekből kötött csokrot, valamint két csillogó ezüstgarast. Óvatosan a cserépedény mellé helyezte a küldeményt, ügyelve arra, hogy a bent lévők csendjét ne zavarja meg durva zörejjel.
– Egy kis gyógyír a pöffeszkedő urak kontójára – suttogta Mirella megvető mosollyal, felidézve a kapzsi kereskedőket, akiktől a pénzt kicsalta. Borda elégedett prüszköléssel jelezte, hogy a sikátor vége még újabb felfedezni valókat tartogat.