Melegség az ablakpárkányon

Mirella egy gyors kézmozdulattal intett Bordának, s csendben továbbléptek a betegápoló hajlékától. A sárkunyhók fojtogató közelsége fokozatosan felengedett, ahogy elértek a szegénytelep szélén álló, félig összedőlt mészárszékig. A fagytól megkeményedett földön halkan koppantak a csizmák, miközben a szél egy öreg pajta felől hordta a száraz szalmát.
A korhadt gerendák árnyékában egy magányos ablakpárkány sötétlett. Mirella pontosan tudta, kik húzzák meg magukat a huzatos falak mögött: egy háromgyerekes özvegyasszony, akit a tiszttartó alig egy hete vetett ki a rendes hajlékról. A nő táskájából most egy puha, meleg gyapjútakaró került elő, amit még a gőgös szatócs udvaráról kölcsönzött el némi furfanggal.
Borda feszülten megállt a sarki köveknél, füleit hátracsapva kémlelte a közeli utca torkolatát. Egy kósza éjjeliőr lámpásának sárgás fénye villant fel a távolban, de a kutya higadt maradása jelezte: még bőségesen van idejük.
Mirella finoman a párkányra simította a takarót, tetejére pedig egy kis cipót terelt a batyujából. Egy cseppet sem bánta, hogy a vállát nyomó teher jócskán megkönnyebbült. A meggazdagodott urak aranyaiból vásárolt holmi végre oda került, ahol a legnagyobb szükség volt rá.
– Na gyere, te fekete ördög, végeztünk mára – suttogta, s egy könnyed mozdulattal átlépett a fagyott tócsán. Mire az őr lámpása elérte volna a sarkot, a két éjjeli alak nyomtalanul elnyelődött a gázló felé vezető fűzfás sötétjében.