A fűzfák rejtekében

A fűzfák görbe ágai fekete csipkeként borultak a gázló sekély vizére. A szél felkorbácsolta a patak szagát, a szilaj hideg pedig tüstént a bőrükig hatolt. Mirella megállt egy korhadt tuskó mellett, tüdejét átjárta a jeges levegő. Szemeit a sötétséghez szoktatva leste a túlsó part kanyarulatát.
– Hallgatod? – sziszegte halkan Borda felé hajolva.
A fekete eb vészjóslóan felmordult, de a hang a torkában rekedt. Hátán felmeradt a szőr. Nem az őrök jártak a közelben, csupán a sodrás hordott egy nehéz uszadékfát a gázló köveinek. Mirella szíve mégis hevesen kalapált a bordái mögött. A rettegés vékony tűként szúrt a mellkasába, valahányszor egy száraz gally reccsent a talpuk alatt.
– Gyorsan. Lépj a kövekre! – suttogta a lány, s szoknyája szegélyét felhajtva óvatosan az első vizes sziklára lépett.
A patak vize jegesen csapott át a csizma orrán, de Mirella meg sem rebbent. Borda szorosan a sarkában haladt, léptei nesztelenek maradtak a vizes avarban. Túl a gázlón, a sűrű bozótos mélyén lapult az öreg szekér, ahová a sikeres éjszakai portya után végre visszahúzódhattak.
A túlsó parton Mirella még egyszer visszanézett a szegénytelep kihalt kontúrjaira. Mára elvégezték a dolgukat, de a feszült félelem csak akkor engedett szorításából, amikor a bokrok sűrűje teljesen elnyelte őket.