Tüskék között a gerincen

A szúrós galagonyabokrok éles tüskéi bele-belekaptak Mirella szoknyájának szegélyébe, de a lány hetyke mozdulattal söpörte félre az útba akadó ágakat. Haragja lassacskán átadta a helyét a rá jellemző, fanyar kárörömnek, ahogy felidézte magában a rászedett kalmár döbbent ábrázatát. A kövér szatócs minden bizonnyal épp most jött rá, hogy a méregdrágán megváltott „csodaelixír” nem más, mint némi színezett ecet és vadrózsaméz.
Borda a csapás élén haladt, nedves szőréről még mindig hullottak a vízcseppek. Sötét orrát a földhöz közel tartva szimatolta az avart, fülei éberen forgóztak minden apró neszre. A meredek kapaszkodó végén a galagonyás sűrűje hirtelen kettéágazott: az egyik nyomvonal a nyíltabb gerinc felé kanyargott tovább, míg a másik, alig látható csapás lefelé lejtett a tölgyes hűs árnyékába.
Mirella megtorpant egy pillanatra a galagonyás védelmében, és előhúzta övéből a pultról származó rézpénzeket. A garasok halkan megcsendültek a tenyerében.
– Ez éppen elég lesz arra, hogy a dűlőúti nyomorúságos kunyhóban lakó favágó kölykei meleg ételt kapjanak – mormolta a lány csípős mosollyal, miközben visszacsúsztatta a rézpénzeket a szüszébe.
Borda halk horkantással jelezte, hogy a sűrűből idegen szagokat hoz az erdei szél. Mirella megkeményítette tekintetét, intett a kutyának, s habozás nélkül a rejtettebb, erdei csapás felé vette az irányt, végleg maga mögött hagyva a vásártér felől szűrődő morajlást.