A túlparti galagonyás

A hűvös habok gyorsan átjárták Mirella csizmáját, ahogy átlábolt a sekély sodráson, de a lány ügyet sem vetett a lábát csípő hidegre. Borda fröcskölve törtetett mellette, morgása elnyomta a víz csobogását; a kutya még mindig dühösen forgatta a fejét a mögöttük hagyott vásártér felé.
Amint elérték a túlpartot, Mirella megragadta egy vízparti fűzfa gyökerét, és felhúzta magát a csúszós, agyagos partfalra. Borda egyetlen lendületes ugrással követte, majd alaposan megrázta nedves bundáját, kövér vízcseppeket szórva a lány szoknyájára.
– Na, most már fújhatja a jussát az a kövér rabló! – csattant fel Mirella, miközben kipréselte a vizet a szoknyája szegélyéből. Haragja nem akart csillapodni, sötét tekintetével a domb tetejére vezető, kanyargó csapást méregette. – Azt hitte, majd egy ingyenélő adószedő megijeszt bennünket!
Borda rövid, éles vakkantással tette hozzá a magáét. Éles foga megvillant, ahogy az ösvény feletti bokros felé szimatolt, készen arra, hogy bárkire rárontson, aki eléjük mer állni.
A domboldalt sűrű galagonya és kökény szegélyezte, a csapás meredeken kaptatott a nyíltabb gerinc felé. Mirella megigazította vállán a batyut, s nem teketóriázott tovább: határozott, szapora léptekkel indult meg felfelé, maga mögött hagyva a meder morajlását.