Léptek a nyirkos sikátorban

A vásári lárma lassan elhalt mögöttük, ahogy Mirella és Borda átvágtak a bódék mögött húzódó nyirkos, szűk sikátorba. A magas, komor kőfalak között még megült a reggeli hideg, a göröngyös macskaköveken állott pocsolyák csillogtak. Mirella bosszúsan húzta szorosabbra magán a kendőt, s maró gúnnyal sziszegte el felháborodását:
– Hogy az a telhetetlen dög egye meg a saját ócska portékáját! Még hogy két garast kérni egy repedt agyagkancsóért attól a szerencsétlen gyerektől... A pofátlanságnak is van határa!
Borda mély, figyelmeztető garathanggal válaszolt, füleit hátracsapva lépdelt a lány sarkában. A fekete kutya szőre még mindig borzolódott a feszültségtől, sötét tekintetével éberen pásztázta a sikátor árnyékos szegleteit. Nem szívlelte a városon belüli fojtogató falakat, s alig várta, hogy újra nyílt terepre érjenek.
A sikátor kanyarulata után a kőházak sora végre ritkulni kezdett, s a nyirkos levegőben megcsapta őket a közeli víz friss illata. A gázlóhoz vezető kavicsos lejtőn a folyó sekélyen, habzó fodrokkal rohant át a meder simára kopott kövein.
Mirella megállt egy pillanatra a part menti fűzes szélén, s éles szemmel visszanézett a vásártér felé. Mivel nyomukat nem követte senki, megigazította az övére erősített szerszámos erszényt.
– Gyere, Borda, keljünk át gyorsan, mielőtt az a pöffeszkedő szatócs összeszedi a bátorságát meg a hajdúit! – intett a lány, majd szoknyáját kissé felhajtva határozott léptekkel megindult a hűvös sodrásban.