Rézpénz a megriadt marokban

A kalmár pulykavörösre váltott dühében. Amint feleszmélt a váratlan gúnyos fintorból, éles hangon ordítani kezdett, s a városőrségért kiáltott. Mirella azonban meg sem rezzent a fenyegetőzésre; éles, vágó pillantással mérte végig a szatócsot, miközben egyetlen fürge mozdulattal apró, csillogó üvegcsét húzott elő az övéből, amiben csupán színezett kútvíz lötyögött.
– Ne ordítson úgy, tekintetes úr, mert a guta ütése előbb éri el, mint a hajdúk! – vágta rá Mirella hideg, csípős hangon. – Tessék, itt ez a ritka itáliai elixír! Húsz garas, de kigyógyítja a kapzsiságból, ha kiissza egy szuszra!
A bámészkodó tömegből hangos hahota csattant fel. A kalmár tehetetlen méreggel a pultjára csapott, s megindult volna a lány felé, ám Borda ekkor fenyegetően elé lépett. A hatalmas kutya mély, vészjósló morajlással villantotta meg fehér agarait, világossá téve, hogy a kereskedő jobban teszi, ha veszteg marad.
Kihasználva a szatócs megrökönyödését, Mirella a pult szélén heverő rézpénzek közül teátrális mozdulattal felmarkolt kettőt, és nyíltan a megszeppent jobbágyfiú tenyerébe nyomta.
– Ez fedezi az agyagkancsó árát, atyafi. A többit meg tartsa meg a kalmár úr a jó tanácsért! – sziszegte a lány.
Mielőtt a ficsúr magához térhetett volna a meglepetésből, Mirella intett Bordának. A kutya még egy utolsó, vészjósló pillantást vetett a megrettent szatócsra, majd a lány sarkában azonnal kivágta magát a felbolydult tömegből, egyenesen a vásártér hátsó kivezetője felé.