A gőgös kalmár sátra

Mirella és Borda beljebb nyomultak a színes sátorsorok sűrűjébe. A faszén füstje és a frissen sült lepények csábító illata megtöltötte a levegőt, de Mirella figyelmét hamar elterelte egy hangos szóváltás az egyik díszesebb ponyva tövéből. Egy selyemmellényes, pöffeszkedő szatócs épp egy megilletődött jobbágyfiút szidott fennhangon, amiért az véletlenül leejtett egy olcsó agyagkancsót.
Borda halkan meglökte Mirella combját, sötét szőre felborzolódott a hátán. A hatalmas kutya figyelmeztetően szegezte tekintetét a kiabáló kalmárra, de Mirella egyetlen intéssel lecsillapította társát.
– Nyugi, pajtás, az ilyen gőgös hólyagokat nem harapással kell elintézni, hanem észjárással – suttogta a lány, miközben megigazította vállán a tarisznyát.
Mirella kihúzta magát, csípőre tette a kezét, és széles, álszent alázattal csillogó mosollyal lépett a sátor elé. A szatócs szeme azonnal megakadt a csinos jövevényen, s rögtön abbahagyta a megriadt suhanc szidását.
– Nohát, tekintetes uram! – kezdte Mirella mézédes, Olaszországot idézően hajlékony hangon, miközben végigsimított a pultra kirakott, kétes eredetű portékákon. – Kegyelmed portékája még a királyi udvar fényét is homályosítaná! De mondd csak, büszke kalmár úr, vajon lapul-e a pult alatt olyan csodakenőcs is, ami a kapzsiság okozta sárgaságot gyógyítja?
A kalmár elhűlve tátotta el a száját, míg a környéken bámészkodó vásárlók közül többen elfojtott kuncogásba kezdtek.