Sátrak a domb mögött

A dombtetőre érve a hűvös völgyi szél végre átadta helyét a vásár melengető, nyüzsgő zsivajának. Kürtszó és távoli kikiáltók hangja keveredett a faszénen sült kolbászok csábító illatával. Mirella megtorpant egy pillanatra, és meglazította vállán a tarisznya szíját, ahogy végignézett a színes ponyvákból álló, hevenyészett sátortáboron.
Borda vidám horkantással szagolt a levegőbe, farka ritmusosan verte a lába melletti füvet. A hatalmas fekete kutya pontosan tudta: a vásári sokadalom nemcsak feladatot jelent, hanem bőséges falatokat is a mészárosok pultjai körül, ha elég ügyesen sündörög a tömegben.
– Látod, pajtás? A vámszedők még mindig a füzes szélén tanakodhatnak, mi meg már a java közepén járunk – kacsintott a kutyára a lány, ahogy egyetlen futó pillantással visszatekintett a völgybe. A folyó kanyarulata innét fentről csupán békés ezüst szalagnak tűnt, a lenti sikátorok árnyai pedig messzi emlélkké törpültek.
Az első bódék között már megindult a kora délutáni tolongás. Kelmeárusok és fazekasok kiabálták túl egymást, ám Mirella határozott, könnyed léptekkel haladt előre a tarka forgatagban. Tudta, hogy a mai nap még tartogat számukra néhány jóféle ügyletet, és talán még egy-két gőgös szatócsot is, akit érdemes lesz megleckéztetni.