Garasok a tölgyfa tövében

– Jó napot, jóasszony – hajolt le hozzájuk Mirella, s a tarisznyájából nyomban előhalászott egy kis darab aszalt gyümölcsöt meg egy karéj friss kenyeret. – Ne dideregjenek itt a hűvösben, a vásár már nincs messze.
Az asszony riadtan nézett fel, de látva a lány nyílt, szelíd mosolyát és a mellette békésen letelepedő, hatalmas fekete kutyát, vállai megkönnyebbülten ereszkedtek meg. A kislány megilletődve nyúlt a mézes ízű falatért, míg Borda óvatosan odadugta az orrát a gyerek apró tenyeréhez, halkan szuszogva.
– A vámszedők minden garasunkat elvették volna, ha átmegyünk a hídon – panaszolta halkan az asszony, miközben betakarta gyermekét a kopott kendővel. – Így meg rekedtünk itt az útszélen.
Mirella halk kacagással nyúlt az erszényébe. Kivett belőle néhány csillogó rézpénzt – éppen azokat, amelyeket a kapzsi tiszttartó adott a semmitérő balzsamért –, s habozás nélkül az asszony kérges tenyerébe nyomta őket.
– Vegyen a kicsinek egy meleg lábbelit ott fenn, a varga sátra előtt – mondta lágyan, de határozottan. – A hídnál álló zsiványok pedig ne aggasszák: mire feleszmélnek a fejfájásukból, maguk már régen a vásári forgatagban eszegetik a meleg lepényt.
Az asszony szemeibe könnyek gyűltek a hirtelen jött jóságtól, de Mirella már fel is állt, s egy intéssel szólt Bordának. A kutyának sem kellett kétszer mondani: vidám farokcsóválással szegődött gazdája mellé, ahogy a kanyargó ösvényen tovább kaptak felfelé, a vásár morajló közeledte felé.