Kanyargó ösvény a domboldalon

Mirella megrázta nedves szoknyája szegélyét, s könnyű mozdulattal simította el ruháját. Borda alaposan megrázta magát a napfényben, sűrű vízcsepp-felhőt szórva a parti fűszálakra, majd elégedett nyüszítéssel azonnal a lány mellé szegődött. A folyóparti fűzes mögött keskeny, vadvirágos ösvény kanyargott fel a domboldalra, amely biztonságos távolságban kísérte a porzó főutat.
– Na, öreg harcos, innen már egyenes az út a vásárosok felé – mondta a lány halk, vidám hangon, s megveregette a kutya lapockáját. – Mire a tiszttartó úr rájön, hogy a borsmentás faggyú nem gyógyítja a fejfájást, mi már régen a völgyben forgatjuk a garasokat.
Ahogy feljebb kaptak a lankás emelkedőn, a lombok között szép kilátás nyílt a völgy bejáratára. Odalent, a kőhíd előtt még mindig hatalmas volt a torlódás: megrakott szekerek, béresek és málhás szamarak szorultak össze a szűk átkelőnél. A vámszedők még mindig a sor elején értetlenkedtek, s a tiszttartó láthatóan dühösen forgatta kezében a kiürült réztégelyt.
Mirella halkan felkuncogott, de lépteit nem lassította. Az ösvény kanyarulatában, egy öreg tölgyfa árnyékában hirtelen meglátott egy didergő, kosaras asszonyt, aki az út szélén ülve próbálta betakarni mezítlábas kislányát. A lány tekintete azonnal megenyhült, a vámszedők elleni pikírt elszántság gyengéd együttérzéssé szelídült. Megállt, intett Bordának, s selymes hangon megszólította a megfáradt utazókat.