A fűzes rejtekében

A lombok sűrűje hamar elnyelte a vásári sokadalom távoli zúgását. Mirella visszacsúsztatta övére a kiürült réztégelyes tarsolyt, s elégedett kuncogással törölte meg illatos ujjait a kendője sarkában. Borda halkan zihálva lépkedett mellette, fülei ugrásra készen figyeltek minden gyanús neszre, amint maguk mögött hagyták a vámszedők dűlőjét s elérték a folyóparti fűzest.
– No, öregem, ott a gázló – bökött a lány a víz fölé hajló ágak felé. – Ha a tiszttartónak kitisztul a feje, s rájön, hogy a tengerentúli csodakenőcs csupán avas faggyú meg borsmenta, hamarosan errefelé szimatolnak a hajdúk.
A partmenti ingoványos talajon a füzes sűrűje szinte falat vont köréjük. Mirella nem a nyílt átkelő felé vette az irányt, ahol a vásárba igyekvők tolongtak, hanem a fűzfák gyökerei közt kanyargó, rejtett ösvényre. A víz errefelé sekély volt, selymes kavicságyon futott át, de a süppedős iszap megkövetelte a lépések óvatosságát. Borda gondolkodás nélkül belépett a hűvös habokba, s hátra-hátrapillantva mutatta az utat a biztosabb gázolópontok felé.
Mirella felhajtotta szoknyája szegélyét, s könnyed léptekkel követte a kutyát a kavicsos mederben. Amikor átértek a túlsó part napfényesebb oldalára, a lány elégedetten tekintett vissza a fák rejtekéből: az egérút tökéletesen bevált, a vámszedők pedig odatúl a porban még mindig a csalóka mentolillatot szagolgatták.