Egérút a fűzesben

A vámszedő kevélyen támaszkodott a hevenyészett sorompónak, egyre-másra szedve a garasokat a türelmetlenkedőktől. Mirella nem teketóriázott hosszan. Tarsolyából gyors mozdulattal előhúzott egy csillogó, sárgaréz tégelyt, s magabiztos léptekkel egyenesen a pompázó tiszttartó-helyettes elé lépett.
– Tekintetes uram! – szólította meg alázatosnak ható, ám csípős éllel átitatott hangon. – Látom a homlokán a méltóságos gondok barázdáit! A vásári por és a hőség bizony felszítja a rossz vért. Ám e ritka balzsam, mit tengerentúli kalmároktól szerzeményeztem, azonnal hűsíti a sajgó halántékot.
A férfi gyanakodva pislantott a kenőcsre, de a kapzsiság és a hiúság hamar felülkerekedett rajta. Mirella kihasználta a pillanatnyi ingadozást: a mentás faggyúból kevert illatos szert a tenyerébe nyomta, miközben gúnyos mosolyát a kendője mögé rejtette.
– Fogadja tiszteletem jeléül, a vám fejében! – suttogta simogatóan.
Borda feszült izmokkal, mélyből feltörő halk morgással követte a lányt. A kutya éber szeme egyetlen pillanatra sem tévesztette szemelől az őr kezét. Amíg a vámszedő elragadtatva dörzsölgette a homlokát a hűsítő kenőccsel, Mirella és Borda határozott mozdulattal átvágtak a félretolt kordé melletti szűk résen. Mire a mögöttük álló tömeg feleszmélt volna, ők már a híd túlsó oldalán, a gázló felé kanyarodó ösvény biztonságos árnyékában lépkedtek.