A híd előtti megtorpanás

A dűlőút lassan kiszélesedett, ahogy elérték a völgy bejáratát övező sűrűbb fűzfatsort. Borda felcsapott fülekkel kocogott előre, orrát a virágzó rétek sűrű, édes illatának vetve. A távolban már tisztán hallatszott a közeledő vásár moraja: kalmárok kiabálása, kordék nyikorgása és a tehenek türelmetlen bőgése keveredett a szellővel.
Mirella megigazította kendőjét, és elégedett mosollyal lépkedett a porban. A veszélyes erdőség mögöttük maradt, ám a völgykapu felé vezető hidacska előtt váratlan csend fogadta őket. A megszokott élénk zsivaj ezen a szakaszon megtorpant, s a hidat vigyázó fakerítés tövében néhány helybéli gazda várakozott gondterhelt arccal. A kapu mellett egy kiásott árok és egy félretolt szekér zárta el a gyors áthaladást.
– Úgy tűnik, itt sem megy minden simán, öregfiú – suttogta Mirella, miközben kézzel intett Bordának, hogy maradjon az oldalán.
Az egyik korán érkező kalmár türelmetlenül toporgott a ládái mellett. A lány egy csillogó szembogárral és egy halkan mormolt, barátságos köszöntéssel lépett közelebb hozzá. A férfi elkeseredve legyintett: a völgyi elöljárók új hídpénzt szedtek a vásárba tartóktól, s aki nem tudott fizetni, annak a szélesebb kerülőutat kellett választania. Mirella szeme csintalanul megvillant. Pontosan tudta, miként használja ki az ilyen pökhendi szabályokat a saját javukra, mielőtt Borda egyáltalán elunhatná a várakozást.