A völgykapu csendje

A lejtős ösvény puha avarja fokozatosan adta át a helyét a völgy felé kanyargó, napfényes dűlőútnak. A fák lassan ritkulni kezdtek, s az erdő hűs védelméből kilépve az alant elterülő lankák békés látványa fogadta a vándorokat. Odalenn a patak ezüstös szalagként tekergőzött a zöldellő kaszálók között, a távolban pedig halk kutyatakarodó és füstcsíkok jelezték a legközelebbi falucska nyugodt mindennapjait.
Borda vidáman ügetett Mirella előtt, néha-néha visszanézve, mintha csak sürgetné a lemaradó lányt. A megmentett suhanc szekerének friss keréknyomai pontosan a völgyi főútba torkolltak, kétségtelenné téve, hogy a fiú szerencsésen kijutott az erdőből, messze elkerülve az adószedők portyázó csapatát. Mirella elégedetten simította végig a ruha redőit; a kölyök nemcsak gyors lábú volt, de a hálája is pontos eligazítást ért.
A dűlőút szélén álló, félig moha borította kőkeresztnél a lány megállt egy pillanatra, hogy újra eligazítsa a vállát nyomó batyut. Borda a kő tövében szaglászott, majd elégedett horkantással telepedett le a pormentes fűbe.
– Na, öregem, innen már tiszta a levegő – kuncogott Mirella, miközben végignézett a napfényben fürdő tájon. – A hajdúk még mindig a gázlónál áztatják a csizmájukat, nekünk meg nyitva áll az út a völgyi vásár felé.
A veszély elmúlt, a csendes forrásvidék pedig maga mögött hagyta a feszültséget, utat engedve az új lehetőségnek.