A forrásvidék csendje

A sűrű lombkorona hűvös sátorként borult föléjük, teljesen kizárva a völgybéli forróságot és a hajdúk kíváncsi tekintetét. Az erdei csapás puhán nyelte el lépteik zaját; a puha avarban még tisztán látszódtak a suhanc könnyű szekerének friss keréknyomai, amelyek biztonságos kalauzként vezették őket a fák között.
Borda elöl haladt, lógó nyelvvel, de éber figyelemmel szimatolva a páfrányok tövét. A korábbi feszültség teljesen feloldódott a fekete ebben: a faodúban talált gally üzenete nem csalt, az erdő ezen része békés volt, csupán a rigók éneke és a lombkorona halk zizzenése törte meg a csendet. Mirella meglazította vállán a batyut, s miközben fellélegzett, szája szélén derűs mosoly bujkált. Az adószedők most alighanem a gázló túlsó oldalán portyáztak, mit sem sejtve arról, hogy a zsákmányuk már régen a hegyoldal védelmében jár.
Egy apró, árnyékos tisztásra érve hűs erdei forrás csörgedezett a mohos kövek között. A víz mellett újabb figyelmes jel fogadta őket: egy frissen levágott fűzfavessző volt a földbe szúrva, amely pontosan a völgybe vezető, lankás kijárat felé mutatott. Mirella letérdelt a forráshoz, tenyerébe merítette a kristálytiszta vizet, s hűsítővel frissítette fel arcát, majd megveregette a mellé telepedő kutya oldalát.
– Úgy tűnik, a mi kis fuvarosunk valóban alapos munkát végzett – kuncogott halkan a lány, s a tarisznyájából előhúzott egy darabka szárított húst, amit igazságosan megosztott hű kísérőjével.
A rövid, üdítő pihenő után mindketten újult erővel kerekedtek fel, hogy a megjelölt ösvényt követve lassan leereszkedjenek a békésebb alsó vidék felé.