A dombtetői pihenő

A dombtetőre érve a meredek kapaszkodó végre megszelídült, s az öreg tölgy terebélyes lombozata alá értek. A magaslati szél kellemesen hűsítette Mirella átforrósodott arcát, miközben a tölgyfa vaskos törzsénél Borda megtorpant. A fekete eb finom mozdulattal megszaglászta az odvas gyökérfőt, majd halkan felhorkantva jelezte: nem csak a nedves avar illatát érzi.
A faodú mélyén egy gondosan elhelyezett, száraz gyertyánfa gally hevert, rátekerve egy darabka durva kenderzsinór. A megmentett fuvaros suhanc hagyta ott hála gyanánt; a környékbeli szegényemberek titkos jele volt ez, amely azt jelezte, hogy a jobb oldali, sűrűbb erdei csapás biztonságos, s nem leselkednek rajta az adószedők hajdúi.
Mirella szája szélén megjelent az a jól ismert, huncut mosoly.
– Látod, Borda, a szegény ember nem felejt, ha kezet nyújtanak felé – mondta halkan, miközben megsimogatta a kutya lapockáját. – Az ilyen csendes hála többet ér bármilyen kapzsi tiszttartó csörgő ezüstjénél.
A lány nem teketóriázott tovább. Borda ruganyos léptekkel indult meg a kijelölt erdei csapáson, Mirella pedig szaporán követte, hagyva, hogy a lombkorona zöldje teljesen elrejtse őket a völgyben maradt hatalmasok szeme elől.