A domboldali kapaszkodó

A nedves kavicsok ropogása hamar elhalkult mögöttük, ahogy a meredeken emelkedő földútra léptek. A folyó zúgása már csak halk morajlásként kísérte lépteiket, a hűvös pára helyét pedig a domboldal sűrű avarszaga vette át. Mirella megtörölte saras saruját egy csomó fűben, s elégedetten tekintett vissza a völgyre, ahol a vámszedők háza parányi, jelentéktelen pontnak tűnt a fák között.
Borda halkan kísérte, léptei alatt alig reccsent a gally. A fekete eb farka alacsonyan lógott, fáradtan, mégis éberen pásztázta a bokrok alját. Bár mindkettőjük csontjaiban ott bujkált az átvirrasztott éjszaka és a megpróbáltatások súlya, a sikeres átkelés adta apró győzelem némi könnyebbséget hozott a lépteikbe.
– Látod, Borda, a kapzsiságnak mindig akad egy csendes hátulja – suttogta a lány, miközben áttörte magát egy belógó vadrózsabokron. – A tiszttartó uraság most bizonyára a garasait számlálgatja a meleg szobájában, míg mi ingyen kaptunk friss levegőt meg vizes szoknyaszegélyt.
Az ösvény kanyarulatában friss keréknyomok metszették a megkeményedett sarat. A tengelytörött szekerét elrejtő fuvaros suhanc láthatóan errefelé vette az irányt, miután megmentették a hajdúk elől. A nyomok a dombtetőn álló öreg tölgyfa felé vezettek, ahol az erdei utak elágaztak a szomszédos település felé. Mirella szorosabbra húzta vállán a köpenyét, s elszántan indult meg a kapaszkodón.