A tutaj a fűzfák alatt

A folyó partjára érve a hűvös pára rögtön átjárta Mirella könnyű köpenyét. A zúgó gázló kanyarulatában a szomorúfűzek ágai mélyen a víz fölé hajoltak, rejtekükben pedig ott lapult a válasz a friss fejszenyomokra: két vaskos, frissen kivágott fatörzset kötöztek össze erős fűzfavesszőkkel. Egy sebtében összetákolt tutaj ringott a sekélyesben, amelynél jobb átkelőt kívánni sem lehetett volna a vámmentes úthoz.
Borda figyelmesen körbeszaglászta a nádast, majd elégedetten felhorkantott. Veszélynek nyoma sem volt, a fejszés erdei ember már régen odébbállt, s a tutajt hátrahagyta az utánuk érkező sorstársaknak.
– Lám, akadnak még rendes népek ebben a sötét rengetegben – mosolyodott el Mirella, és könnyed mozdulattal fellépett a szilárdan rögzített farönkökre. – A tisztelt tiszttartó úr biztosan gutaütést kapna, ha tudná, hogy a méregdrága hidat hányan kerülik el ezen a két szál fán.
A lány egy hosszú mogyorófa rúddal lassan a túlsó part felé kormányozta a rögtönzött járművet. Borda büszkén terpeszkedett a tutaj közepén, mintha csak egy királyi gályán sétálna. A víz csillogó habjai halkan fecskendeztek a lábuk elé, míg végül a tutaj orra felkoppant a szemközti, kavicsos zátonyon.
Mirella kiugrott a partra, és gondosan visszatolta a fadarabokat a füzes árnyékába, hogy a következő rászoruló vándor is hasznát vehesse. A túloldalon kanyargó ösvény már a szomszédos domboldal felé vezetett.