Friss nyomok az erdei ösvényen

Mirella megvárta, amíg a vágtató lovak patáinak dobogása végleg elenyészik a dűlőút kanyarulatában. Csak ekkor intett a bokrok között lapuló legénykének, hogy maradjon veszteg sötétedésig, majd forduljon vissza a szomszédos falu felé. A suhanc hálásan bólintott, s a sűrű bozót jótékony homálya elnyelte a megmentett gabonásszekeret.
A lány Borda felé fordult, s egyetlen halk füttyel jelzett a hatalmas fekete kutyának. Az erdei ösvény felé vették az irányt, amely a hűvös páraként terjedő folyógázlóhoz vezetett. A magas tölgyek árnyékában a saras talaj fokozatosan átadta helyét a nedves avarnak, a levegőben pedig föld és vizes moha fanyar illata terjengett.
Ahogy mélyebbre értek a fák közé, Borda hirtelen megtorpant. Hatalmas feje előrelendült, orrcimpái megremegtek, s halk morgás futott végig a torkán. Mirella követve a kutya tekintetét, egy kidőlt fa törzsére tévedt a szeme. A vaskos tölgy oldalán friss, fehér sávként világítottak a fejszecsapások nyomai. A facsipszek még nedvesek voltak a törzs nedvétől – az erdei munkások vagy hívatlan leskelődők alig pár perce járhattak erre.
– Úgy tűnik, nem vagyunk egyedül a gázló felé vezető úton – suttogta Mirella, miközben ujjaival átsimította Borda sűrű bundáját. – Tartsd a füledet, öregem.
Óvatos léptekkel haladtak tovább a meredeken lejtő ösvényen, ahonnan már tisztán hallatszott a zúgó folyó csobogása.