Csel a dűlőúti kanyarban

Mirella csípőre tett kézzel hajolt közelebb a megrongálódott tengelyhez. A kerékagy szétforgácsolódott, de a szekérderékban lapuló gabonászsákok még épek voltak. „Ha a vámvizsgálók ideérnek, nemcsak a gabonádat veszik el, de még a nadrágodat is elárverezik” – jegyezte meg halkan, majd Bordára pillantott. A hatalmas fekete kutya szavak nélkül is értette a feladatot: robusztus vállával a tengely alá feszült, megkönnyítve a teher emelését.
A megrettent suhanc tátott szájjal figyelte, ahogy Mirella egy kövér tölgyfakarót csúsztat a megemelt tengely alá, majd egy erős kenderkötéllel feszíti szorosra a hevenyészett támaszt. Nem volt ez végleges megoldás, de arra épp elegendő, hogy a roskatag szekeret elvonszolják a saras útról a sűrűbb mogyorócserjés védelmébe.
– Most pedig fogd a gyeplőt, s tekerd a rudat az erdei ösvény felé! – utasította a fiút a lány, miközben feszülten hallgatózott. Borda fülei felcsaptak, a homályból halk lódobogás és lámpások imbolygó fénye szűrődött át. Az adószedő hajdúk már a közelben járhattak.
A suhanc hálásan egy rézgarast próbált Mirella tenyerébe nyomni, de a lány nevetve tolta vissza a fiú markát. A szekér épphogy befordult a lombok árnyékába, amikor a vámvizsgálók csapata vágtatott át a dűlőúton – mit sem sejtve a bozótban lapuló árufelhalmozóról.