Sárba ragadt kerekek

A tölgyes hűs homálya gyorsan elnyelte lépteiket. A lombkoronán átderengő fényfoltok jótékonyan takarták el a csapást, bár Borda háta még mindig feszült maradt, s sötét fülei minden gyanús erdei neszre hátrafordultak. Mirella szaporázta a tempót; tudta jól, hogy a becsapott kalmár talán már észrevette a csalást, de ezen a rejtett, gallyakkal borított ösvényen a nyomukba sem érhetett.
A meredek lejtő aljában, a patakmeder közelében halk nyöszörgés és tengelynyikorgás törte meg a fák csendjét. Egy korhadt tölgyfa tövében megrakott gallyas szekér vesztegelt: a keskeny fafejű kerék mélyen beszorult a süppedős sárba. A rúdnál egy vékony dongájú, rongyos gúnyájú kisfiú erőlködött hiábavalóan, arcán korom és megrepedt könnycseppek csíkjai keveredtek.
Mirella tekintetéből nyomtalanul eltűnt a korábbi éles óvatosság, s helyét a meleg, védelmező gyengédség vette át. Határozott léptekkel indult meg a lejtőn, míg Borda óvatosan, de barátságos horkantással kísérte a riadt gyermeket.
– Lassan a testtel, kispajtás, még megszakadsz a nehéz fától! – szólt a lány lágy, megnyugtató hangon.
A fiú megriadva hátrahőkölt, de amikor meglátta Mirella mosolyát és a mellé kucorodó fekete kutyát, megszeppenten leengedte a karját. A lány gondolkodás nélkül benyúlt a szüszébe, kibányászott egy szelet szárított gyümölcsöt meg a vásárban szerzett rézpénzek egyikét, és a gyerek maszatos tenyerébe nyomta.
– Borda segít megnyomni azt a kerekét, te meg addig edd meg ezt – intett a lány, s míg a kutya izmos vállával a küllőnek feszült, Mirella egy vastag faággal aláékelve pattintotta ki a szekeret a mocsárból.