Túl a sziklarésen

A szűk folyosó mögött feltáruló térben hűvös, tiszta levegő fogadta a vándorokat. Mirella gyorsan felmérte az új barlangrészt, ahol a sziklák végre kiengedték őket a szorításukból, ám a csapatban lévő feszültség cseppet sem csillapodott.
Bandi dühösen káromkodva nyomta át magát az utolsó sziklarésen, majd bosszúsan porolta le a ruháját.
– Ha még egy ilyen nyaktekercselő lyukba vezetsz minket, legközelebb te húzol ki onnan! – vetette oda élesen, miközben ujja türelmetlenül szorult a fegyvere markolatára.
Borda sem rejtette véka alá felindultságát; az idős asszonnyal együtt gyanakvóan méregették a falakból áradó kísérteties, zöldes derengést. A levegő sűrű volt a puskaporos hangulattól, s a falak bezártsága csak fokozta a paranoia érzését.
A terem közepén azonban egy természetes kőemelvény magasodott. Tetején az aranyló rúnák mintázata folytatódott, s a smaragdfény most már nem csupán derengést jelentett: tisztán kirajzolt egy újabb fejezetet a kőbe zárt titokból.
– Kevesebb panaszt, több figyelmet – vágott vissza Mirella hűvösen, intve a többieknek. – A rúnák nem tévednek. Nézzétek a mintázatot, a válasz ott lapul a szikla mélyén.
Az idős asszony mérgesen morogva lépett az emelvényhez, tudva, hogy visszaút nincs.