Az aranyló rúnák útmutatása

Az aranylóan pislákoló rúnák szinte táncoltak a sötét sziklafalon, meleg fényt árasztva a barlang hűvös homályába. Bandi kíváncsian lépett közelebb, ujjával óvatosan követve az ősi jelek ívét, miközben az Idős Asszony halkan dünnyögött, mintha egy régi dajkamese sorait próbálná összeilleszteni a látottakkal. A felirat nem fenyegetést hordozott, sokkal inkább egy játékos útmutatót a mélység birodalmához. Borda halkan felmordult, de ezúttal nem a veszély, hanem a türelmetlenség szólt belőle; a zöldellő lüktetés ritmusa ugyanis egyre hívogatóbban visszhangzott a mélyből.
Mirella egy gyors, biztató mosollyal intett a többieknek, majd a két feltáruló út közül habozás nélkül a fénylő, lankásabb barlangjáratot választotta. Úgy vélte, a smaragdfényű ragyogás barátságosabb útitárs lesz, mint a sötéten tátongó, meredek kürtő. Ahogy beléptek a folyosóra, a falakból áradó zöldes fény megvilágította az útjukat, ám a kezdeti tágas tér meglepően gyorsan szűkülni kezdett.
A kényelmes séta hamarosan óvatos araszolássá változott. A sziklák mintha játékosan összezáródtak volna körülöttük, próbatétel elé állítva a vándorok elszántságát. Bandi és Borda még viszonylag könnyen haladtak, de a járat végén lévő szűk rés már komoly fejtörést okozott. Mirella, nem akarva visszafordulni, vett egy mély levegőt, s az utolsó pillanatban, szinte milliméterre kiszámolva a mozdulatot, préselte át magát a sziklák szorításán, hogy a túloldalon feltáruló újabb csoda fogadja őket.