Tenyérnyom az aranyon

Mirella nem az a fajta volt, aki megriadt egy kis szikrázástól vagy lüktető derengéstől. Kíváncsian odalépett a kapuhoz, és gúnyos félmosollyal méregette az aranyló fémgyökereket.
– No, lássuk, mivel próbálják kint tartani a hívatlan vendégeket – mormolta, miközben végighúzta az ujját az egyik vaskos inda sima, meleg felületén.
Ahogy hozzáért, a bíborszínű lüktetés ritmusa felgyorsult, s a járat mélyéből lágy, muzsikáló bongás áradt ki. Az idős asszony riadtan húzódott Borda mögé, de a hatalmas férfi csupán még szorosabban markolta meg a botját, éber szemmel vigyázva minden mozdulatra. Bandi közben kíváncsian nyújtotta a nyakát, elfelejtve korábbi szédülését.
– Vigyázz, Mirella, az ilyesmi nem játék! – morogta Borda óvatosan.
– Minden játék, ha ismered a szabályait – kacsintott vissza a lány.
A fémgyökerek összefonódásánál egy apró mélyedést vett észre, amely pontosan egy tenyérnyi mintázatot formázott. Nem volt rajta se lakat, se zár, csupán a csiszolt aranyfény invitálta az utazót. Mirella határozottan a mélyedésbe illesztette a tenyerét.
A kapu azonnal válaszolt: a bíbor fény aranysárgára váltott, és a vaskos gyökerek halkan csikordulva megindultak. Mint egy kinyíló virág szirmai, úgy húzódtak szét a kőfalakba, szabad utat engedve a mögöttük rejtőző csarnok felé.