A túlparti kapu

Mirella lába végül szilárd sziklát ért. Az aranyló fonalakból szőtt híd egy széles, hűvös peremben végződött, ahol a levegő végre megszelídült, és a bódító, édes pára is ritkulni kezdett. A lány megkönnyebbülten fújt egyet, majd intett a többieknek, hogy a nehezén túl vannak.
Borda óvatosan segítette le az idős asszonyt a hajlékony ösvényről. Az asszony remegő térdekkel roskadt le a szürke kőre, de ahogy megérezte a stabil talajt a talpa alatt, halk fohászt mormolt hálából. Bandi követte őket, még mindig zavartan pislogva, mintha próbálná elválasztani egymástól a fények zúgását és a hangok színeit.
– Hát, ezt a mutatványt egyetlen vásári csepűrágó sem csinálná utána – jegyezte meg Mirella konnyed mosollyal, miközben leporolta a szoknyáját. – De a séta legizgalmasabb része még csak most jön.
Előttük ugyanis egy hatalmas, kör alakú kapu magasodott, amelyet vastag, aranyló fémgyökerek fontak körbe. A kapu nyílásában ritmikus, bíborszínű derengés pulzált, mint valami óriási, kőbe zárt szívverés. Minden egyes dobbanásra finom, meleg fuvallat csapott ki a járatból, végigsöpörve a kis csapat tagjain.
Borda közelebb lépett, széles vállával elállva a bizonytalan irányból érkező veszélyt, és gyanakodva vizslatta a járatot. Mirella azonban csak csettintett a nyelvével. A kapu lüktetése nem elrettentette, hanem felkeltette a kíváncsiságát: ha valaki ennyi energiát fektetett egy ilyen átjáró elrejtésébe, ott bizony értékes titkoknak kellett lapulniuk.